Az elmúlt pár évben berozsdásodtam, nagyjából minden szempontból, de ahogy újra és újra rácsodálkozom a világra a rőt vörös oxidáció lassanként lehullik rólam és újra megcsillanok a fényben. Élvezem, hogy élvezem az életet, ami így bután hangzik, de mikor mély, öblös sóhajként pulzál a tüdőmből új értelmet nyer az élvezet.

Nagyon szép szemei vannak, puha szája, jó humora.

Egy gyóntató fülkében töltjük az estét, ami egy kocsma közepén van, kellemes kis szeparé, de a függönyt nem húzzuk be. Más teszi, mikor az ajka az ajkamra tapad. Tetszik, puha, finom, reagál a testem. Megérint, megérintem.

Hazakísérsz?

Belefeledkezem az esetlen, ismeretlen ölelésbe. Tapogatózva keressük a másik gyönyörét.

Fáradhatatlan.

Nem emlékszem mennyi, meddig, hányszor, csak a pillantása marad a bőrömön, ahogy figyel, figyeli a feszültséget, ahogy kilélegzem, megfeszülök, elpilledek, majd ezt újra és újra.

Elalszunk.

Ott felejtettem… Vagy csak kellett egy indok. Nem érdekes, mert repetáznék, így a túszokat jól tartom.

Eljön értük. A gyönyörbe taszít.

Nem hagy hátra senkit.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.