Gyűlölöm, hogy még mindig ilyen hatással vagy rám. Mennyivel egyszerűbb lenne azt mondani, hogy hagyj a fenébe! Tűnj el, mintha sose lettél volna a részem a nagy egészben. Minden pillnnat, lélegzet, pillantás könnyebb lenne, mert nem nyomnád rá a falatnyi bélyegeket a jelenléteddel, a puha száddal, ölelő, óvó karjaiddal. Elveszek, ha a közelemben vagy, a testem reagál és mohon magaalá gyűri az elmém, még teljesen belé nem fojtja a tíltakozás utolsó hangját is. Belémcsavarodsz és én átadom mindenem, az összes létező porcikám ezt akarja. Megérintesz, magadhoz vonsz, játékszerré teszel. Hangszer vagyok az ujjaid alatt, mely kerül minden fals hangot, csak cseng és bong, a sohalyok egyre mélyebbről szakadnak fel, miközben a nyakamba mélyeszted a fogaid. Billogot lehelsz rám, csak hogy lássák, hogy valakié vagyok. A tiéd, még ha csak soha véget nem érő percekbe sűrítjük a szenvedélyt, akkor is. Az ajkamba harapok, és hagyom, hogy átjárjon a kéj, a vér sebesen pulzál az ereimben, felmelegítve a hideg bőröm. A tűz eluralkodik és hagyom, hogy a martalékává tegyen, elemésszen újra és újra. Gyönyörködsz a kínban, amit okozol, ahogy a megfeszül minden izom, és eltűök a pillantásomból elhagyva a testet, amit épp szorongatsz. Tartasz, vársz, hogy visszazuhanjak, hogy ne üssem meg magam, hogy ne legyek egyedül, mikor épp megtörténik, majd újra belém marsz, csókolsz, ölelsz és megkínzol becéző szavaiddal. Gyűlöllek, oly hevesen gyűlöllek, ahogy szeretlek.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.