Nem emlékszem, hogy mikor láttam utoljára, valamikor a nyáron azon a grillezésen, azóta időnkétn váltunk egy két üzit, de inkább csak a bullshit, mint bármi hasznos és értelmes. Basszus, ez még a semminél is kevesebb. Újabb üzi, egy fröccs? Az előtem heverő papírra pillantok és nem sok választ el tőle, hogy zokogásban törjek ki. Kikotrom a tárcából az utolsó cigit, határozott ütemben trappolok ki a bejárati ajtó elé. Senki ne nézze végig a nyomorom, ahogy magammal harcolok, miközben újra elmúlt este 8 és még fasorban sem vagyunk, nem hogy a nap végén. Nem akarok itt lenni! Kurvára nem akarok itt lenni! Haza akarok menni, kialudni magam, belebújni a kedvenc szakadt pólómba és lecsattogni a kerhelységbe. Igen, velük akarok időt tölteni, nem idegenek között idótákkal harcolva, szájba rágva minden egyes kibaszott szót! Nem akarom ezt! Zsigeri szinten vagyok fáradt, vagy ez már a végkimerülés első foka, de ha így folytaton gyorsan a lépcső alján leszek. Mélyre szívom a füstöt. Beszélnem kell vele… De nem kérhetek ekkora szívességet, utálok tartozni. Faszom… Kellett volna még egy cigi, majd egy óra múlva.

Ez már az első éjszakai lesz. Még jó, hogy csak 8ig maradok… Papíron… A toronyórán fél 12. Nem hogy egy fröccsöt nem iszok csaposokat kínozva a jelenlétemmel, de még egy száraz zsemlére sincs esélyem. Közben nyakon csapott az ősz, vagy a fáradtságtól didergek? Mindegy is. Ez most már nem számít. Összeszorítom a fogam és lenyomom.

Nem csippan a telefon, tudják, hogy nem tudok menni, már nem is kérdezik, hálás vagyok érte, de szomorú is, rossz barát lettem, mert nem tudok sehol ott lenni, se fejben, testben meg végképp nem. Ha mégis csevegek, akkor csak a munkáról tudok.

Beszűkült az életem.

A testemre csavarodik, mint a repkény.

Elszivárog a levegő.

Hallom a reccsenést.

Látom az arcot, de már nem követem, hogy mit mond, csak az köt le, hogy mennyire be van feszülve. Nem érdekel. Ezt már én sem cipelem, nem éri meg.

Összeszedem a cuccaim, nem látok a fáradtságtól. Tapintható a feszültség a levegőben. Nem viszem magammal. Lerakom az ajtóban, kilépek a kapun és megtelik a tüdőm. Remegő kézzel tekerek egy cigit egy villanyóra tetején. Lélegzem, összevissza.

Csörög a telefon, még most is fröcsög. Értem, csak leszarom. Nem, ezt már nekem nem kell meghallgatnom. Nem az én dolgom. A kijelzőre pillantok. Letesz. Visszacsúsztatom a zsebembe. Felszállok az első buszra. Újra csörög. Nem ő, más. “Visszahívlak” Akarom, de egészen szétesek mire leszállok. Bepötyögöm az infókat, amik csak foszlányokban maradtak meg kilépéskor. Beszuszakolom egy üzenetbe, a Mór megtette, a Mór elvonul.

Eszméletlenül fáradt vagyok. Elintézek néhány hívást, főleg a kínosakat, de egyet kihagyok. Képtelen vagyok rá, pedig az lenne a legfontosabb.

Halogatom…

Halogatom…

Halogatom…

Kínos találkozás, ő nem kérdez, én nem mondom. Zsugorodom, vagy szeretnék, de nem tudok, pedig eltűnnék, de nem megy.

Hátra lépek. Ismerős árnyak. Velük akarok menni.

A napok pokoli lasan telnek. Mindent és mindenkit el akarok kerülni.

Még egy roppanás, kilövöm a jelzőrakétát.

Nem értik, mert nem jól csinálom, nincs gyakorlatom. Nem szoktam segítséget kérni. Megoldom, de ezt most nem, ez nagyobb.

Aki ismeri az ágy szélén ül, türelmes, törődő. A többiek csak a fejüket vakarják, mert ilyen még nem volt, és baj van, de mi a megoldás.

Vizecske (vodka), marja a torkom,nehéz minden lélegzet és itt az idje annak a kurva kínosnak.

Sokkal rosszabb, nem azért, mert negatív, épp ellenkezőleg, pozitív, törődő, megölel.

Az első jó nap az épp aktuális kilátástalanságban. Felrántom magam. Végiggurulok a busszal, meglát, elindul, emelet, iroda.

Hálás vagyok. Komolyan. Vétlen.

Rendezem a soraim.

Az árnyak árnyékká szelidültek. Megelőznek, mögöttem jönnek.

Örökre a talpamhoz ragadtak.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.