Gondolatpaca

Kiürült kaspó

Oly könnyű hónapokig hitegetni önmagunkat, hogy igen, a kimondott szavaknak van súlya és magukban hordozzák a változás, és változtatni tudás magvait, melyek könnyedén szöknek szárba és elhozzák a szép új világot. A magok a földben maradnak, elrohadnak és hiába a feszült várakozás a kaspónyi virágföld felett nem történik semmi. Egy újabb nagy levegő és a kis lapát, hogy megnézzük, vajon a magok túl mélyre kerültek és ha egy kicsit elegyengetem rajta a földet, akkor talán még megmenthetem, de látom, hogy elsorvadtak, beleolvadtak a nagy egészbe és eltűntek örökre. Az ujjaim között szétmorzsolt fekete föld nyomot hagy a bőrömön, piszkos vagyok és érzem a bűzt, ami a bomlással jár karöltve. Végiggurul az arcon egy cseppnyi sós könny, mint hiába várt hajtáson a hajnali harmat, be kell látnom, hogy ideje kiszórni a szemétbe a kaspó minden beteg földmorzsáját, mert nem termékeny, nem hasznos és nem születik benne élet. Egy határozott mozdulat, mint egy sebtapasz, hiszen a szavaknak már rég nincs erejük. A kaspó üresen ásít rám, várja, hogy elmossam, hogy kifertőtlenítsem, hogy otthont adhasson újra némi földnek és néhány magnak, ami talán hajlandó szárba szökni, és nem csak ugyanazokat az elcsépelt szavakat kántálja, igazad van, tudom, nekem se jó… Üresek, mint a kaspó a terasz sarkán, fáradtak, mint a kimerült föld a zacskóban a kuka tetején. Idővel a kaspó új életet kaphat, de még várnia kell.

Kiürült kaspó bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva